Tompapuszta határai a térképen északról keletre s tovább délre, majd nyugatra haladva: Kisszállás, az Orczy-birtok, Balotaszállás, Szeged-Átokháza, Kishorgos, délen maga a város körötte a már önálló nevet szerzett Radonovácz, Majsai szőlők, a Buckai és a Halasi szőlők (egykor maguk is Tompapuszta részei), Kelebiapuszta, közelebbről a Redl-birtok, végül pedig Mélykútpuszta.

Az így körülhatárolt területen a legmagasabb tengerszint feletti pontok (dombok) legfeljebb 133-136 méteresek. A mai Tompához tartozó ún. Körös-oldalon volt/van a Rohodának nevezett 133 méter magas halom, amelyről feltételezik, hogy ősi hun temetkezőhely volt.2

A terület általánosságban északról déli irányba lejt, és 1-9 méter vastagságban háromféle (értsd: minőségű) homokkal borított. Az ún. futóhomok 5-10 méter magas dűnéket alkotott a puszta egyes részein. (Később ilyen sivár területen vert gyökeret a mai Kelebia.) A sárga homok termőereje ennél valamivel jobb, alkalmas erdők és szőlőkultúra telepítésére. A fekete homokot jó szántóföldi termőtalajnak tartják, de ebből inkább csak az egykori puszta északnyugati csücskében van. Azon a környéken, ahol - nyilván nem véletlenül - a kunyhók, házak sűrűsödni kezdtek és a későbbi lakott hely kialakult. Máskülönben a pusztában jobbára csak egymástól látótávolságon kívül maradó tanyák, vagy ahogy Bácskában nevezik, szállások találhatók. Igazán jól termő fekete földek Szabadka várostól délre vannak.

A rideg állattartás után, de még a jelentősebb szántóföldi gazdálkodás kezdete előtt, vagy azzal egy időben, királyi rendeletre, átgondolt terv alapján a futóhomokot megkötő erdőket telepítenek (1768). Ilyen erdők vannak a Körösérnél, Csesztiszárban és másutt. 1869-re már 8013 katasztrális holdon. Alighanem ebben az időben született a sáskalaposi erdő is, amelynek eredeti, történelmi neve Sáskalápos. A zsdrálói, deszkási, radonováczi, olfási erdőkben és más kisebb területeken honos volt a tölgyfa. A vizenyősebb területeken sok-sok fűzfa, másutt sok akácfa és fekete fenyő van, de már akkoriban megjelent az ültetett kanadai nyárfa is. A város első erdészét Beisernek hívták. A keresztneve ismeretlen.

A szántóföldi termelésben, egy 1748-ban történt adóösszeírás szerint a búza, az árpa és a zab volt uralkodó. Egy évszázaddal később már kukorica, burgonya és bab is szerepel az adóíveken.

A Tombay Wirtshaus

A puszta északnyugati sarkában talált, földművelésre legalkalmasabb területek közelében lassan gyülekeztek a szállási népek. Elsősorban a várostól bérbe vehető szántók és a közeli uradalmak csábították a letelepedőket. Egy 1782-85 körüli osztrák katonai térképen két út kereszteződésében (körülbelül ez lehet a mai Kiskunhalas-Szabadka és a Szeged-Baja út egykori nyomvonala) „Tombay Wirtshaus" néven útszéli korcsmát és gémeskutat jelöl a kartográfus.

A térképhez csatolt német nyelvű magyarázat viszonylag pontosan, 8 fontos hadászati kérdésre adott válaszban írja le a „Tompay Wirtshaus" környékét. Eszerint a hely Mélykúttól 3,5, Halastól 5,5 óra járásra fekszik. Szállásul szolgáló lakóház nincs a környéken, az utak minősége pocsék, homokos. Említik a „Popit Halom Tombay" nevű homokdűnés, dombos tájat - mint feltétlen elkerülendőt. A térképíró egyáltalán nem tartja véletlennek, hogy a környéket „Teüffels Schanze"-nak, szabad magyar fordításban az ördög sáncának nevezik.

A korai magyar falvak nagy részéről tudjuk, hogy általában forgalmasabb utak kereszteződésénél, úti csárdák vagy bővizű kút környékén települtek. Így valamelyest igazolható a lakosság itteni koncentrálódása is. Esetünkben ez aligha jelentett többet néhány, a pusztai szállásokhoz képest egymáshoz közelebb épült háznál. Milyenek voltak ezek a házak?

A török hódoltságból ismert félig földbe vájt kunyhókat lassan fölváltották a föld feletti, zsupszalma- vagy nádtetős épületek. Tégla és kő nem lévén, általában úgynevezett vert falú házakat építettek. Ehhez csupán fa, vessző, sár, szalma vagy nád kellett.

A helyiségek száma eleinte leginkább csak egy. Később ún. egysoros rendben (konyha, szoba, gazdasági helyiség, istálló, árnyékszék, disznóól, tyúkól), mondhatni egy tető alatt épültek a porták.

Tompáról mint számon tartott, pusztai lakott helyről (a középkorban ismert, majd elveszett falu után) 1776-ban tudunk ismét. És ez egy -Szabadka mezőváros és Bács-Bodrog vármegye között kialakult - vitának köszönhető.

Szabadka, mint arról már szó esett, hosszú küzdelmet folytatott a „szabad király város" rang elnyeréséért. A rang együtt járt volna a vármegye alóli felszabadulással. Ahogy ez másutt is, máskor is előfordult már, a vármegye rendre begáncsol, nem akarván fennhatósága alól kiengedni a hatalmas határral rendelkező, gazdag és virágzó várost. A királyi kamarával történő levelezésükben megfogalmaznak egy, pontosabban egy újabb feltételt, miszerint: „a vármegye azt kívánja, hogy a leendő privilégiumban a város Tompapusztának telepítésére köteleztessék, valamint arra, hogy a vármegyei tiszteknek ott előfogatot adni tartozzék".

Az előfogattartás fontos kötelessége volt a nagyobb (persze a kornak megfelelően nagyobb) településeknek. Ezen fogatok szolgáltak arra, hogy a vármegyei tisztségviselőket, esetenként a katonaságot egyik helyről (állomásról) a másikra fuvarozzák. Általában egynapi járásra voltak egymástól az előfogatok tartására kötelezett helységek, s így hálózták be az egész országot.

Vita a vármegyével

Szabadka tanácsa nagyon akarta a szabad királyi város privilégiumait, de Tompa betelepítését legalább ennyire nem. Két évig nem is válaszoltak a vármegye kívánságára, majd egy sürgetésre 1778 májusában megindokolták a hallgatásba burkolt tagadást: „a közjó nem kívánja, hogy ott (ti. Tompán) falu legyen, mert a távolság a várostól (ti. Szabadkától) Mély-kútig (ti. ahol már vannak előfogatok) és onnan Halasig csak egy-egy állomás, és jobb is onnan (ti. Mélykútról) Halas felé utazni, úgy hogy sem a katonai szállítások, sem a vármegyei tisztek nem késleltetnek, ha arra veszik útjokat. Ellenben a nagy puszta és legelő a békében s kivált a háborúban szükséges marha tenyésztésére kell".

Az elutasítás mögött nyilván az áll, hogy a „szabad és királyi" rangra áhítozó város nem akarta Tompa gyéren bár, de mégiscsak lakott helyet és annak határát kihasítani saját testéből, s önálló faluként hátrahagyni a vármegye birtokában és szolgálatára. Ezzel azonban menthetetlenül késleltette a nevezett földrajzi hely fejlődését. Az ugyanekkor, ugyanilyen vármegyei kérésre faluvá növesztett (ezzel előfogatok kiállítására kötelezett) Csantavér és Bajmok ugyanis láthatóan gyors fejlődésnek indult. 1786-ban, tehát alig tíz év múltán Csantavéren már 141 telkes gazda, 19 házas zsellér, 39 nincstelen volt, és összesen 160 ház állott. Az így létrejött falunak volt plébánosa, tanítója, sekrestyése, mészárszéke, saját közlegelője, sőt pecsétje is (a körirat: Sig. Poss. Csantavir 1783). Ehhez képest Tompán száz év múlva is csak egy sor ház állt, amint egy 1855-56-ban megrajzolt katonai térkép bizonyítja. Ugyanerről a térképről olvashatjuk le, hogy szükség esetén Mélykúton 800 katona és 1000 ló, (ez kissé túlzásnak tűnik), Felső-Kelebián (Ciframajorban és Imremajorban) összesen 35 katona és 35 ló szállásolható el. Ezzel szemben mint lehetséges szálláshely Tompa település meg sem említtetik.3

De vajon mivel indokolta Szabadka Tompa lakott hely faluvá növesztésének elutasítását? „Ha falu lenne belőle - szól az ellenérv -, a marhaállományt össze kellene vonni és magánföldeken tartani s itt megfelelő, sokkal nagyobb kutakat készíteni, mert meglehet, hogy 3 nap alatt sem gyülekezik össze annyi víz, amennyire a marháknak egy napra szükséges, ez pedig homokos talajban igen nagy nehézség volna. A földnek ilyen természete miatt legelőt, nádasokat, mocsárokat lehet benne találni: azonban sem kaszálókra, még kevésbé szántóföldre nem valók, s az ide telepített falu sehogyan sem tudna megélni."

Érvként hozták szóba, hogy a sajnálatos Orczy-pörben a város amúgy is elvesztette Tompapuszta északi felét, és az újabb területcsonkítást már végképp nem kívánják. Ez utóbbi érv talán világosabbá teszi, hogy Szabadka miért is ragaszkodott ahhoz, hogy a vármegyei tisztségviselők, katonák és egyáltalán a Szabadka-Halas között utazók a már települt Mélykúton, és ne a leendő Tompán cseréljenek lovakat.

A tompai határrész ilyetén való megtartása bizonyosan késleltette, ám megakadályozni azért nem tudta a spontán betelepült terület fejlődését. Később ezt már nem is akarta a város. Ellenkezőleg, támogatta.

A Katonaföldek

Legközelebb az 1848-49-es szabadságharc idején „írják" a mai Tompa önálló történelmét. Az úgymond rácok szenttamási lázadása után, egészen pontosan 1848. december 9-én a zombori hadfogó parancsnokság levélben érdeklődik: hogy áll Szabadkán az újoncállítás? A válasz: „a városunkra kivetett 528 újoncból Szegeden valósággal besorozott 298 újoncot állítottunk ki. Így még 230-nak kiállítása vagyon hátra, mely számnak kiállításával a toborzást 1849. január 15-ig folytatni kívánjuk, és a még hiányzandók kiállításául pedig a sorshúzást január 16-ra tűzzük ki".

Ezúttal nem részletezzük a bácskai, közelebbről a Szenttamás községbeli szerbek, sőt általában is a szerbség és a magyar szabadságharc viszonyát. Elégedjünk meg annyival, hogy katasztrofálisan rossz volt. Brutális eseményekről is tud a történetírás.

Nézzük inkább a katonaállítás (újoncfogás) részleteit. Nos, az újoncoknak fogadási díjul 100 pengő forintot adtak, amiből azonnal kifizettek 10 pengő forintot, 90-et pedig az eskütétel utánra ígértek. A pénzt a városnak kellett előteremteni. Ezért minden eddig fizetett adóforintra 20 krajcár rendkívüli adót tettek. Számolván azonban arra, hogy a lakosság nem lesz lelkes ezt befizetni, „azon esetre Tompapusztából a kisszállást és tinójárási hármas dombtól az ún. négyes határ felé terjedő tábla 3-3 lánconként köttetett le hat évre zálogul a legénységnek. Mely szántóföldeket mások is 33frt. 20 kr. mellett zálogba vehettek". Ezt a határrészt ma is Katonaföldeknek nevezik.

A kimérendő terület ilyen körülményes körülírása azt jelenti, hogy (a sokkal egyszerűbben hangzó) Tompaként még nem lehetett pontosítani a földmérés helyét. Minthogy ilyen néven nevezhető hely nem volt Tompapusztában.

Erre utal Spelletich Bódog honvédelmi kormánybiztos levele is (1849. február), aki „elrendelé, hogy (természetesen az ellenséges rácok előtt - a szerző) a Baja és Halas felé fekvő utakat fákkal torlaszolják el. A kelebiai kertészek pedig a Mélykút-i útra lovas őröket küldjenek!". Ha lett volna néven nevezhető Tompa, minden bizonnyal az ott lakókat is hadra fogja a kormánybiztos. De nem volt. Volt viszont kertészet s voltak kertészek Redl báró felső-kelebiai birtokán.

A mai Tompa gyökerei tehát két irányba vezetnek: a „báró"-hoz, illetve a Katonaföldekre. Ez utóbbiak - tudniillik a zálogul adható földek - kijelölésével Szabadka, ha majd' száz év késéssel is, de jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a két uradalom, (északon az eredetileg Orczy-birtok, délen az eredetileg Redl-birtok) közé szorítva fejlődésnek induljon egy falu, amelyet majd Tompának neveznek.

A történelmet vallatva tehát nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a község/város XIX. századi megszületése és fejlődése, ha közvetve is, de összefüggésbe hozható az 1848-49-es magyar szabadságharccal.

Lábjegyzetek:

1. A történelem során Tompapuszta részekre, úgynevezett járásokra tagozódott. Lett Sztipicsjárás, Szkenderjárás, Földijárás, Kerjanszki járás, Radonovácz, Hajdújárás, a város közvetlen körzetében például Radonovác, Buckái, Majsai, Halasi, Bajai szőlők stb. Még a mai Palics északi része is Tompapuszta volt egykoron. Kelebija és Sebesity nyugati részét alsó és felső Csikériának hívták az itt lakó szláv ajkú népek. Nevét az egykor erre csordogáló Csík-érről kapta. Annak idején Sebesitypusztától délkeletre folyt ez a kétágú erecske, és Verusityon, Csantavéren keresztül haladva Petroszelónál ömlött a Tiszába. Legyen itt a másik szomszéd, Kisszállás története is. A hatalmas birtok az 1840-es évek végén került Stametz-Mayer bécsi bankár tulajdonába. Mintagazdaságot rendezett be. Később Mayer leányai, San-Martino grófnő és Pitonon Leopoldina bárónő örökölték meg a birtokot. A XX. század első felében Boncompani-Ludovisi Józsefné született Di San-martina-Valperga Arduina grófnő és fivére voltak a tulajdonosok. Boncompani-Ludovisi úr egy időben Róma főpolgármestere volt.
2. 1942-ben emberi csontok kerültek elő a Rahodán, amelynek környékét zsidóföldeknek is nevezték. 1955-ben Zalotai Elemér folytatott itt régészeti kutatásokat. 1954-ben a Kossuth utcában is találtak két régi sírt, benne koporsó nélkül földbe tett tetemekkel.
3. Rendelkezünk egy 1887-ben készült térképpel, amelyet Karvázy Pál városi mérnök készített „Szabadka Szab. Kir. Város összes területéről, amely kitesz 166 076 holdat". Ezen a térképen Tompa még nincs lakott településként feltüntetve. Bajmokot és Csantavért viszont már községként jelzi a kartográfus.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés