2009.10.25. 21:34, mijo
Minden napra jutott valami elkeserítõ. Noha az elõírt adó- és beszolgáltatást teljesítette, további takarmány beszállítását követelték a gyûjtõhelyre, mivel a községi tervet még nem teljesítették, így onnan kellett elvenni, ahol volt. Az állatoknak szinte nem maradt takarmány. A kévébe kötött lucernaszénára is szemet vetett a végrehajtó. Elõírták, hogy a terület 40 százalékán a kenyérgabonát kell elvetni, a terület további részén az õszi szántást kell elvégezni október 31-ig. Ennek úgy kellett eleget tenni, hogy napközben a fogattal a frissen alakult tszcs területén kellett a talajmunkát, vetést végezni, természetesen fizetség nélkül. A saját terület mûvelését éjszaka, viharlámpánál, állatot és embert kínzó módon kellett elvégezni.
A nõvérem már férjnél volt, Mélykúton lakott. Az ifjúházas bátyám velünk élt fiatal feleségével. Így újra héttagú lett a család.
Véghatározat
Az árpát arattuk. Estére kellemesen elfáradva nyugalomra tértünk. 1950. június 23-án hajnali fél 3 volt. Édesanyám zokogva hajolt a kis ágyam fölé: "Keljetek fel! Itt kell hagyni a tanyát!" És sírt, nagyon sírt. Fél óránk volt a kiköltözésre. Amikor valamennyire felébredtünk, észhez tértünk, akkor a rendõrök ki is tereltek bennünket a szobából, az ajtót bezárták, pecsétes szalaggal leragasztották. Az udvaron álldogáltunk. Édesapám tétován, meredten nézett maga elé. Egyik kezében egy ruhakefét tartott. Másik kezében az írás, a belügyminiszter véghatározata (Szám: 15/1950.IV.Fõo.Biz.BM) kitiltásunkról, Tiszagyenda-Kormospuszta kényszertartózkodási helyre. A véghatározatot azonnal végre kell hajtani, ellene fellebbezésnek helye nincs.
Ekkor mondta a rendõr, hogy egy lovat fogjunk be a kocsiba, és egy tehenet is utána köthetünk. Egyedül a bátyám volt magánál. Õ pakolt egyet-mást. Mondta a rendõrnek, hogy a padlásfeljáróban van a lószerszám, az meg már le van pecsételve. A rendõr káromkodott, és lefejtette a pecsétes ragasztást az ajtóról. A lószerszám ott volt a padlásgarádics mellett a fogason, de a bátyám felment a padlásra. A rendõr káromkodott.
– Hova a kurva... megy! Lelövöm!
– Lõjjön! – szólt vissza a bátyám, és ment tovább.
A padlásról lehozta a subát, egy zsák lisztet és egy tábla háziszappant. (Nem is volt másnak szappana a táborban, csak nekünk.) Elõkészítette a kocsit, tett fel szénát, szalmát, kaszát, kaszakövet, üllõt, kalapácsot, ami még nem volt pecsét alatt.
Elhelyezkedtünk a kocsin, és indultunk a nagy ismeretlenbe, fél kenyérrel. Ennyi maradt még az elõzõ sütésbõl. Ezen a napon sütött volna jó édesanyám kenyeret. A kovász már elõ volt készítve a dagasztóteknõben. Édesapám gyalog jött. Hátratett kézzel, megsemmisülve ballagott utánunk. A vasútállomáson beköltöztünk a részünkre elõállított marhavagonba, egyik végében a ló és a tehén, a másik végében mi heten. A vagonajtót ránk zárták. A résen lestünk ki, látunk-e még magyar állomásnevet, hallunk-e még magyar hangzású állomásnevet, hallunk-e magyar szót. Úgy tájékozódtunk, hogy Szibéria felé megyünk. Jött az este, nem volt mire lehajtani a fejünket. Most kaptunk észbe, hogy nem hoztunk párnát, paplant, takarót... csak a subát, véletlenül.
(...)