Egy Öttömös melletti tanyán született, aztán szülei zaklatások miatt költöztek Szekszárd környékére és amikor a zaklatás megszűnni látszott, visszajöttek a kiskunságba. Na igen, a zaklatásról annyit: egy közeli szomszéd küldte rájuk mindenféle kitalált mesével azt a két csendőrtisztet, akik munka közben ittak-ettek ezekért a szolgáltatásokért. Az idős apja – Csontos Mátyás – a felvidékről származott és tudni vélte, hogy nagyapja az orosz cár testőrségében szolgált.
- Ezerszer álmodtam az ősömmel – mesélte Pali bácsi – mindig katona szerettem volna lönni…sőt valami cárfélénél szolgálni, de csak a kapanyél jutott.
- Megbánta, hogy nem így történtek a dolgok?
- Nem. Meg aztán a fődem lett az istenem. Nekem az jelentette az életet. Katona is voltam…jártam az orosz fronton…
- Na arról beszéljen egy kicsit.
- Hajja szekesztő úr…negyvenháromban…olyan hideg volt, hogy majd mögövött bennünket az isten hidege. Húszévesen napokig étlen…szomjan ugye nem, mert ettük a havat. Aztán az volt az ünnepnap amikor egy jól megfagyott lovat kiadtak egy századnak. Kevés hús jutott, de az nagyon sokat ért. Istenem, nem is tudom hogyan éltem túl. Hárman jöttünk haza a századból.
- A háború végén közvetlenül?
- Negyvenkilencben…azért a málenkij robotot nem hagyhattam ki igaz?…szegény anyám, amikor meglátott, összeesett. Hetekig nyomta utána is az ágyat. Azt mondta a doktor úr, hogy valami traumát kapott amikor megérkeztem. Nem is csodálom, hiszen alig voltam ötven kiló a száznyolcvan centimmel.
- Mihez kezdett amikor rendbe tette  magát kissé?
- Irány a főld…mert az megmaradt. Nem sokat adtam én akkor a politikára, éreztem, hogy előbb - utóbb gondok lesznek. Aztán jött ez a nagy buta embör…a Rákosi Matyi. Már biztos nem találkozom vele odafönt, mert ha van igazság, akkor agyonverték már régen. Tudja én azóta sem szeretem a kis embereket… mert aki olyan kicsi alacsony az mindig amolyan hatalomvágyos…
- Ezt nem mondhatja komolyan…
- Majd möglátja szerkesztő uram, lesz itt még érdekes idő!
- Nem jön az már vissza Pali bácsi…
- Én azért azt mondom és megírhatja ha már meghalok, lassan odajutunk, hogy megint előgyünnek ezek a kisrákosik…nem vicc..én csak intöm ezt a népet. Mert jó nép ez, csak becsapják.
- Magát hányszor csapták be?
- Elmondom én…ötvenhatban is becsaptak…mert tetszik tudni itt vidéken sajnos azt sem tudtuk nagyon ki - kivel van és mi ez a nagy baj amit a rádió eleget…mondták, emlékszöm, hogy nem lesz több padlássöprés, meg verés, mert nekem abból is kijutott.
- Mikor verték Pali bácsit?
- Várjon csak, sorjában a dolgokkal…na szóval ötvenhat…volt ez a Vargacz Pétör, aki akkor bejött a kocsmába és aszongya…na most leszámolunk a kulákokkal…végötök van Csontosék. Mondom neki, ergye má innen mer akkora pofontot adok, hogy az ászokos hordó adja a másikat.
- Verekedés lett belőle?
- Verés. Meg két év a főutcán…nagyon elvertek párszor, de úgy, hogy először eltört egy bordám és ezért elvittek a rabkorházba, aztán mikor visszamentünk a fogdára, újra azt az oldalamat verték és eltörtek még két bordámat…megszenvedtem. Rohadjanak meg ahun vannak…
- Amikor rendszerváltás beköszöntött nem kereste fel őket?
- Dehogynem. Csak úgy suttyomban, mert én nem éreztem a váltást, csak az időjárásban és a bordáim nagyon hasogattak. Na elvitt az unokám Mindszentre, mert érdeklődtem és úgy tudtam, hogy ott lakik, de amikorra odaértünk, előtte pár héttel meghót…hogy az ördög vinné el.
- Mi lett a földdel? Amikor kiszabadult, minden ment a régiben?
- Hát nem. Drága szüleim mindketten meghaltak valami nyavalyában…azt mondják, de nem tudtam sehol keresni a miértet tudja? Ja a föld? Hát ez az…mondták, hogy apám huzakodva, de aláírta a belépést a téeszcsébe. Én ezt a mai napig nem akarom elhinni kérem, de majd megmondja odafönt hogyan is volt.
- Pali bácsi végzett valami iskolát?
- Négy polgárit. A földhöz nem iskola kellett hanem tapasztalat, azt pedig korán megszereztem. Nagyon szerettem dolgozni.
- Hol volt a munkahely?
- Hol lött volna? A téeszcsében…nem baj, nem vót az olyan rossz, hogy pusztuljon el az is aki kitalálta…mert ha meghagyták vóna a két lovat meg azt az öt holdat, akkor akár kommunista műszakoztam volna hétvégeken a téeszben. De hát elvették a mindenségüket. Volt egy barátom a Spitz Jani. No azzal esténként beszélgettünk, borozgattunk, de csak úgy a petróleumlámpa mellett…mindig mondtam neki…Jani, ha egyszer visszakapom a földünket, hát mennyországot csinálok itt a földön.
- Mit dolgozott a téeszben?
- Amolyan mindenes voltam…trágyát hordattak velem, meg kaszáltam…pedig kincs volt a kezemben szerkesztő úr…igazi kincs. Értettem a föl nyelvén. Idetettek egy tejfeles szájú agromómust, a járási vébétitkár retyeruttyát…hát kérem tisztelettel az olyan baromságokat csinált, hogy nem győztük a hibáit javítani. Ne féljen akkor kedves Palibácsi voltam rögtön, amikor látta, hogy itt van a fejemben minden a földről amit tudni köll.
- Nem, beszélt a családról…a családjáról.
- Mert nem is akartam. Tetszik tudni? Nem akartam…hagyjuk ki őket. Az asszony már régen meghalt szegény, egy fiunk volt. Azt is elvitte a rák. Maradt egy unoka utána. Jó embör. Kamionokat vezet, járja a világot. Azt mondja mindig, papa mindegy hova, csak el innen.
- Miért mondja ezt?
- Látja kérem mi megy itt.
- Látom, de nem annyira veszélyes ez.
- Elvették az embör kedvét még az élettől is.
- Például mi az ami leginkább bántja az unokát?
- Hát kérem azt hiszem az én gondom…tudja…szóval a kárpótlás betött annyira nekünk, hogy azóta sem lelem a helyem.
- Mivel bántották meg?
- Mentem én a bizottsághoz és azt kértem, hogy kapjam vissza ott a gátérben azt az öt holdat. Láttam már, hogy sunyítanak rám. Hát kérem szépen kiderült, hogy azt már megkapta a Lovas, az egykori elnök. Bementem és kivertem a balhét…mondják, hogy várjam, meg a földosztók elnökét. Jött is. Tudja ki vót? Hát a Vargacz Pétör, akinek adtam azt a rohadt nagy pofont és két évig ültem érte.
- Megint összeszólalkoztak?
- A fenét…ha megütném biztos betojna…amolyan seggnyalóska lett belőle, mindig tudta hova köll dörgölőzni. Mondom neki Pétör, add vissza a földemet, mert olyat töszök, mint negyven éve tettem veled. Elsápadt és odasúgta a szomszédjának, hogy hívjon rendőrt.
- Ezt nem hiszem el…
- Akkor hitetlen marad…és jött a rendőr, az meg kiderült, hogy a lányának a férje…hát majd a guta mögütött engöm.
- Mi lett a kárpótlással?
- Semmi. Hazamentem és levettem a miniszterelnök képét a falról…tudja az első szabadon választottat, és ezzel részemről a fáklyásmenet. Nem vettem tudomást a kárpótlásról. Valamit adtak a susnyósban azt tudom, ott egy elég vizes füzes rész van, de pusztuljon meg benne aki így kitervelte ezt a kárpótlást.
- Aztán ki járt jól?
- Én nem az biztos. A téeszelnök meg a párttitkár elvitték a gyönyörű erdők egy részét, a retyeruttyuk meg a nagyobbik részét a jobb földnek. Hát nem kérem, én nem ismerem el a földosztást…
- Hanem aztán ez nemigen érdekli az érintetteket, Pali bátyámnak meg nem maradt semmi.
- De bizony maradt szerkesztő uram…a remény az bizony utoljára hal meg.
- Aztán miben reménykedik Pali bácsi?
- A korrekcióban kérem. Ugye jól mondom? Azt akarom mondani, hogy felül kell vizsgálni a földosztást, mert itt rettenetes igazságtalanságok történtek. Megint becsapták az embereket. Nem sokat kell becsukni, csak pár ezer embört. Addig azok akik értenek a fölhöz, megoldanák ezt a gazdasági problémát.
- Mire gondol, azaz milyen problémát kellene megoldani?
- Hát a jó magyar föld jó magyar termését kérem…azt bizony mindig el lehetett adni. A sumákságból csak meggazdagodni lehet, böcsület abból nem jön.
- Kire szavaz majdan?
- Leginkább Nagy Ferencre szavaznék ha élne…de olyan nem lösz már sajnos.
- Akkor? Ha mindenáron valamire voksolnia kell?
- Én a reményre szavazok. Abban még nem csalódtam...és azt üzenem mindenkinek, hogy abban bízzanak. Egyszer mindenkinek el kell számolnia Isten előtt.
- És aki nem jár templomba, annak kivel kell egyezkednie?
- Valahol mindenkinek van egy istene…ki fog derülni egyszer, hogy melyik az igazi.

Hát ennyi maradt meg bennem. Meg az öreg mindig vibráló tekintete…főleg akkor amikor a földről beszélt. Nyolcvannégy esztendőt élt, sok megpróbáltatással. Isten nyugosztalja...és adja vissza a földjét legalább az unokájának majdan. Mert Pali bácsi meghalt, de az unoka él…no meg a remény.

Posztobányi László