Forrás::boldogokasajtkeszitok.blog.hu

Valamikor a 70-es években történt, talán régebben de igaz volt. A közös művelésű kukorica kapáláson volt a sor. A csapat kapálgatta a közös kukoricát, persze amúgy tsz-es módon. Ez a mód azt jelenti, hogy  csak ott kapálták ahol nagyon kellett. A többi részen csak át gyalogoltak. Jól haladtak a területtel, ami jó mert minél többet kapáltak meg annál több pénz állt a házhoz. Elérkezett az ebédidő, mindenki nekilátott az evésnek,

Javában falatoztak amikor megjelent a brigádvezető és kérdezte : na hol tartotok emberek. Megakarták mutatni neki de nem találták a helyet ahol befejezték, csak keresgélték, hosszasabb keresés után Benyeda Jani bácsi kifakadt: Hát nem mondtam nektek, hogy tegyünk kompot ott ahol abbahagytuk..... 

Aztán már tettek kompot.

VARGA ZSUZSANNA: A gazdagparasztság tönkretétele, kitelepítése

"Kulákpolitika", 1948-53

Az 1945. évi földosztással százezrek érezték úgy, hogy végre esélyt kaptak arra, hogy a maguk uraként gazdálkodjanak. Ez az életforma rengeteg munkával, a családi munkaerő maximális kihasználásával s gyakorta a fogyasztás és a beruházások korlátozásával járt együtt.
Néhány év elteltével azonban a "maga ura parasztok" új kihívással szembesültek. A Magyar Kommunista Párt, amely 1945-ben még a föld magántulajdonba adását támogatta, 1948-tól a közös gazdálkodást, a föld kollektív művelését propagálta.
 

Szvetnik Joachim Emlékmúzeum – olvasható a fehérre meszelt falú parasztház kapujában. A Bács-Kiskun megye déli határa mentén fekvő Mélykúton példát mutatnak abban, miként lehet felfedezni és megőrizni egy település messze földön híres szülöttének emlékét.

Kétszer is találkoztam az utóbbi fél esztendőben, a nyolcvannégy esztendejét taposó Pali bácsival. Élvezettel hallgattam olykor szögedies akcentusú, olykor pedig csak ízes – parasztos elmélkedését. Azt mondta legutóbb huncutul, hogy:  írja csak meg szerkesztő uram azt a riportot, de csak akkor, amikor már átmentem a túlvilágra. Aztán vigyázzon, nehogy baja legyen belőle. Olyan volt mint az a két japán katona, akik a háború után harminc évvel még mindig bujkáltak. A minap hallottam, hogy még márciusban átadta testét az örökkévalóságnak. Sajnálom, mert lett volna még mit kérdeznem tőle. Így csak ez a történet maradt…